A Zimmer 483 dalairól mesélt a Tokio Hotel

Miért pont Zimmer 483 az album címe? Mi a története?

BILL: Tavaly nyáron beiktattunk egy dalszövegíró nyaralást, amit ugyan összekötöttünk egy kis kikapcsolódással is, de a cél végül is az volt, hogy új dalokat alkossunk és kreáljunk. Először egy frankó kis kényelmes helyre gondoltunk, mondjuk egy takaros házikóra, de aztán a végén, egy szétesés határán lévő 483-as számon futó bungalóban landoltunk, ami maga volt a horror. Használhatatlan bútorok és berendezések fogadtak minket. Ezt a helyzetet úgy oldottuk meg, hogy kipakoltunk mindent a házikóból, kiürítettük teljesen, átalakítottuk az egészet, otthonosabbá tettük és itt írtuk meg az album legeslegelső számát a “Wir sterben niemals aus” címmel. Ennek a nótának pont olyan lett a hangulata, mint amilyen hangulat végig kísért minket az ez egész vakáció alatt. Egy sötét szobában voltunk bezárva teljesen magunkra maradva. Minden olyan szűk és nyomasztó volt. Ez a dal eltalálta azt az érzést, ami akkor bennünk lakozott, és úgy véltük, hogy ez egy fajta jel volt számunkra. Minden ideális volt ahhoz, hogy neki vágjunk egy albumnak… hogy elkészítsünk egy albumot.

Mit kell tudni a “Zimmer 483” című dalról?

TOM: A “Zimmer 483” című szám úgy éreztük igazán jól sikerül. Azt adja vissza amilyenek akkor mi, ott voltunk azon a nyáron. Mind a hely, mind a dal egy fajta szimbolikus értelmet kapott és így sokat jelent nekünk.

Kissé szokatlannak tűnik, a hely ahol ihletet kaptatok és dolgoztatok. Ti hogy gondoljátok?

BILL: Igen egy kicsit fura, mert eredetileg mi is úgy terveztük, hogy elmegyünk nyaralni, kiveszünk egy hotel szobát. De egyszer csak ott ültünk egy bungalóban, ami kicsit olyan érzést keltett mintha otthon lettünk volna, a megszokott környezetünkben. És akkor úgy éreztük, hogy ennek jelentenie kell valamit.
TOM: És még ehhez jön az is, hogy itt írtuk meg az első közös nótáinkat.

Nem türelmetlenkedtek a rajongók, hogy megszülessen végre a második album? Nem éreztétek magatokat kényszerítve, hogy ismét előrukkoljatok egy lemezzel?

BILL: Végül is igen, volt egy fajta külső kényszer. Mindenki azt hajtogatta, hogy a többi első albumos csapat is mindig bizonyít, hogy igenis jók és sikeresek. Tehát ebből kifolyólag nekünk is meg kell mutatni, hogy milyen szuperek vagyunk. De mivel a görcsölés nem a mi stílusunk, ezért megpróbáltunk mindent ugyanúgy csinálni, mint korábban. Lazán és teljesen objektíven viselkedtünk. Totál abban a rendszerben és olyan módszerrel dolgoztunk, mint azelőtt. Mi nem akartunk stresszelni, kerültük a veszekedéseket és az idegeskedést. Azon voltunk, hogy abszolút kiegyensúlyozottak maradjunk… és ez bevált.
TOM: Nekünk nem volt semmilyen konkrét dátum, hogy meddig és mikorra kell összehozni az új lemezt. Úgyhogy azt mondtuk, hogy fityisz mindenkinek. Nem határidőre dolgoztunk. Úgyis álltunk hozzá, hogy kész leszünk, amikor kész leszünk. És csak miután befejeztük a lemezt lőttünk be egy dátumot a megjelentetésre. A folyamatos turnézás során rengeteg új élményt szereztünk, amiket aztán fel tudtunk használni a második albumnál és szerintem csak így lehet valami igazán nagyon ütőset összehozni. Úgy gondolom, ha az ember kényszerből ír dalokat, az soha nem lehet olyan frankó, mint amikor a szabadság és a kötetlenség tudatában alkot. Így jobb, ütősebb nótákat lehet írni.

Az új album már mélyebb hangzással bír az előzőhöz képest. Minek tudható be ez a változás?

BILL: Azonnal érzékelhető, hogy sokkal tartalmasabb, mélyebb lett. Így tényleg másabb lett kicsit a hangvétel, de azért így is egyértelműen felismerhetőek vagyunk. Az első hang leütése utána azonnal tudják az emberek, hogy ez a banda, a Tokio Hotel. Szerintem teljesen természetes, hogy fejlődünk és haladunk előre, az lenne a rossz, hogyha ez nem így történne. De mindenképpen hozzá fűzném, hogy ez nem egy tudatos fejlődés volt, ez egyszerűen így alakult, így jött össze és ez így jó. Teljesen normális folyamat, amin szerintem minden csapat keresztül megy, és mindenki folyamatosan hozzárakja a dolgokhoz azt a pluszt, amit a tapasztalatok, által szerez.

Milyen téren fejlődtetek leginkább?

TOM: Természetesen mind zeneileg, mind technikailag sokat fejlődtünk, hisz rengeteget játszottunk. Sok új információt szerezünk. Kipróbáltunk új effekteket, új hangosítási technikákat (közben bőszen mutogat). Ezek voltak, amikor igényesebbre sikerültek, de az is előfordult, hogy nem. Az egésznek az a lényege, hogy ugye, hogy állandóan úton voltunk, sok mindent megéltünk és kipróbáltunk. Így rengeteget javultunk az előzőekhez képest, és ezeket mind hasznosítani tudjuk majd a stúdióban. Ez nálunk kénytelen kelletlen, úgy alakul, hogy mindent útközben csinálunk. Billnél mindig ott a szövegkönyv, nálam az akusztikus gitár, és aztán a végén mikor bevonulunk a stúdióba, összeáll a teljes kép.

Mi motiválta a bandát az új album elkészítésénél?

BILL: Azok a dolgok, amik a múlt évben történtek velünk, hallhatóak az egész albumon. És nagyon sok mindent meséltünk el azokról a dalokon keresztül, amiket mi valóban megéltünk, vagy olyan dolgokról, amik hosszú időn keresztül foglalkoztattak bennünket. Gyakran előszedünk olyan témákat, amik igazán megmozgatják, érdeklik és érintik a csapatot. Fontos számunkra, hogy olyasmiket közvetítsenek a dalok, amiről elmondhatjuk, igen ez tutira motivál minket, és erről mindenképpen akarunk beszélni. Tavaly annyi ilyen élmény érte a bandát, hogy tudtuk ezekkel biztosan meg lehet tölteni egy teljes albumot. Az egész lemezt a velünk történt események sorozata teszi ki, és ezt úgy érzem hallani is a lemezen. Ez így van jól.

Miért olyan lehangoló a számok többsége, mint például az “Übers Ende der Welt” című dal is?

TOM: Igen, a dal egy kicsit lehangolónak tűnhet amiatt, hogy a világ végéről szól. Nagyon sokszor jönnek, oda hozzánk emberek és felteszik a kérdést, hogy mégis mért énekeltek ilyen letargikus, világ vége dolgokról, amikor tök frankó életetek van. Mért vagytok ilyen szomorúak és melankolikusak, honnan szeditek ilyen fiatalon ezeket, az érzéseket. Pedig igazából ez a dal pozitív tartalommal bír, és csak első hangzásra tűnik lankasztónak, valójában nem egy nyomasztó dologról van szó. Arról szól, hogy együtt akarunk elmenni a világ végéig. Közösen akarjuk áthágni a határokat, és hogy ezt együttes erővel meg is tudjuk csinálni. Törjetek ki a mindennapok fogságából, ha éppen ehhez van kedvetek. Tehát ez tényleg egy pozitív töltetű alkotás, de akik először hallgatják, azoknak nyomasztónak tűnik. Több ilyen számunk van ezen az albumon, ami elsőre szomorú hatást kelt. Például, ott van a “Wo sind eure Hände”, ami egy fajta köszönő dal a rajongók számára, az eddigi illetve a jövőbeni koncertekért. Ezt a dalt azért írtuk, mert szeretünk, és még sokáig szeretnénk játszani nekik a turnékon, őrült nagy csarnokokban. Ez a dal egyszerűen csak jött. El akartuk mondani, hogy hogyan legyetek lazák, hogy hogyan szórakozzatok és nem világrengető gondolatokat akartunk felvonultatni benne. Tehát nem minden dalunk negatív.

Az “Übers Ende der Welt” dalban hogyan próbáljátok buzdítani a rajongókat arra, hogy tegyenek saját világuk és akaratuk érvényesítésére?

BILL: A szám részben egy valódi történetet mesél rólunk. Feladtuk a régi életünket és valami egészen újat, kezdtünk el, ami egy óriási változás volt számunkra. Az embert baromi sok dolog stresszeli és idegesíti, és úgy gondolom, néha ki kell lépni a hétköznapokból és csak az igazán fontos dolgokra, kell koncentrálni. Azt csinálni, ami neked jól esik, és amivel fel tudod az energiáidat tölteni, fel tudod magad pörgetni. Kell, hogy legyen egy tiszta kép magad előtt és nem szabad félni új útvonalat keresni, más utakon járni és új dolgokat kipróbálni. Optimistának kell maradni, illetve törekedni kell rá. Az a lényeg, hogy senki se féljen.
TOM: Igen, szóval ez valahogy arra ösztönöz, és arra buzdít, hogy merjünk bátrak lenni, mert a hétköznapokból ez a bátorság hiányzik. Tulajdonképpen ez egyfajta lelkesítő dal.

Mit lehet elmondani a “Totgeliebt” című számról?

BILL: Erről a számról tudni kell, hogy ez volt az a dal, ami a stúdióban egyszerűen csak jött belőlünk. Elkezdtem énekelni és már az első másodperctől benne volt az a totális energia, az igazi érzés. Ez az alkotás azon kevesek egyike, ami nagyon gyorsan megszületett és iszonyú gyorsan fel is vettük. Igazából ez a kedvenc dalaim egyike. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt érzi, hogy egyszerűen beragadt a kapcsolata, amiben él. Már semmi sem a régi. Minden nap látja a másikat, ám egy pillanatban mégis ráébred, hogy minden, ami eddig összekötötte őket, egyszer csak megszakad, meghalt a szerelem. És ez ellen gyakorlatilag semmit sem tudsz tenni. Ezt az egészet látod közeledni, már nincs sok mondanivalótok egymás számára, és minden, ami eddig összefűzte ezt a két embert, semmissé válik. Mint mondtam ez az egyik kedvenc dalom, és imádom a zenéjét is.
Végig az egész album alatt figyeltünk arra, hogy szépen hangzó dallamokat írjunk. Nekem tényleg nagyon lényeges volt ez. Azt akartam, hogy dögösen szóljon a gitár, klassz ütemmel, frankó ritmust szerettem volna belecsempészni. Szóval egyszerűen csak erőteljes dalokat akartunk összehozni, ami úgy érzem, hogy sikerült is. Mindez baromi fontos volt számomra , sőt mindannyiunk számára.
TOM: Ennek a dalnak a kapcsán többször kifejtettem Billnek, hogy ez a szerelem halála jelenség sokszor előfordul, főleg a hosszú kapcsolatoknál. Ez egy tök jó példa arra, hogy mért nem kellene az embereknek hosszú távú kapcsolatokba bonyolódnia.
BILL: Ez pont nem jó példa, mert a legtöbb esetben azért nem így van.
TOM: Mindegy, ezt én valahogy nem bírom, és nem is akarok ezekről, a halott szerelmekről énekelni.
BILL: Ez ugyanúgy a barátokkal is megtörténhet. Képzeld el, hogy hosszú idő után összefutsz azzal az emberrel, akivel régen nagyon jó barátságba voltatok és egyszer csak ott álltok egymással szemben és nem tudod, hogy miről is kellene beszélgetni. Szerintem ez nem csak a hosszú távú kapcsolatokkal fordulhat elő.

Mely számok a legkedvesebbek nektek az albumról?

TOM: Előre tisztázzuk, hogy az én kedvenc dalomról nem óhajtok nyilatkozni.
Mi inspirált titeket a “Spring nicht” című dal megírásánál?
BILL: Úgy gondolom, hogy a dalokhoz az inspiráció a tudatalattiból jön. Mindannyian más típusú zenét hallgatunk, mindannyian teljesen más karakterek vagyunk, és ezt hagyjuk is belefolyni a dalokba. Ez automatikusan jön.
Ennek a számnak van egy fajta súlya és mélysége, ami úgy gondolom a dallamán is érzékelhető. Ez tényleg egy szomorú melódia, és ezt a szomorúságot a zenébe is átültettük.
Arról szól, hogy a legrosszabb dolog az, amikor az ember feladja és mikor nem, hisz magában. És amikor a környezetüknek, azoknak, akik szeretik őket végig, kell nézniük miközben semmit, nem tudnak ellene tenni. Hááát…
TOM: Igen, ebben a dalban azt fogalmaztuk meg, hogy sok ember életében eljön az a pont, amikor már nem képes kitartani és egyszerűen csak összeomlik. Elérkezik az életében az a pillanat, amikor felteszi a kérdést magának, mi a fenét keresek én még itt. Mi azt akarjuk elmondani, hogy erre nem az a megoldás, hogy elveted az életed és hátra hagysz mindent és mindenkit.
BILL: Az embernek mindig eszébe kell, hogy jussanak a szép pillanatok, még akkor is hogyha ez nehezére esik.
TOM: De ha az ember esetleg nem emlékszik ilyen dolgokra, akkor se szabad feladni. Ez a dal mondanivalója.

Borzalmas lehet az öngyilkosságba menekülés folyamatának tehetetlen részese és szemtanúja lenni. Volt már benne részetek?

BILL: Igen szörnyű lehet végignézni, hogy valaki lassacskán eltávolodik tőled. Egyszer csak összedől az addigi felépített világa, aztán ott vergődik a csapdába, élete romjai között. Nem tud magán segíteni és szenvedései közepette azon gondolkodik, hogy öngyilkosságot követ el. Ezt iszonyú lehet átélni. Nagyon boldog vagyok, hogy eddig ez engem elkerült és szerencsére azok közül sem gondolt ilyenre senki, aki nagyon közel áll a szívemhez. Aki nem találkozott még ilyen esettel annak nehéz is egy ilyen szituba beleélni magát és elképzelni, hogy hogyan viselkedne akkor. Szerintem az egyetlen dolog, amit az ember tehet: beszélni erről a témáról … és mi pont ezt tesszük.

A “Heilig” dallal mi volt a célotok, mit szeretettek volna közvetíteni?

BILL: Egyszerű a dolog, mi szimplán csak azt szerettük volna megtudni, hogy mit jelent a szerelem. Arra akartunk rávilágítani, ezzel a dallal, hogy van egy olyan érzés, amit tényleg nem lehet megfogalmazni. Ami sokkal több, mint a szerelem és az ehhez kapcsolódó összes érzés együtt véve. És öhm…
TOM: Igen, és ez a szentség, amit már nem tudsz fokozni, ez volt az a kifejezés, amit kerestünk. Mi egy szó után kutattunk, ami már fokozhatatlan, ami mindenek fölött áll.
BILL: Sokáig kerestünk egy szót, hogy vajon melyik lehet az, amiben minden benne van, és ez a szentség, szentnek lenni. Mi lehet nagyobb dolog annál, ha azt mondod valakinek, hogy szent vagy számomra és mindig is az leszel. Mindegy, hogy mi lesz, kettőnkkel a jövőben vagy esetleg mi történik a többiekkel, te mindig is a legkülönlegesebb helyen leszel az életemben. És ezt nem tudom máshogy kifejezni, minthogy szent vagy számomra és ez soha nem múlik el.

A “Szent” kifejezést elég ritkán használjátok ebben a szituációban. Nem gondoljátok?

TOM: Az igaz, hogy ritkán mondja az ember a másiknak, hogy szent vagy de, pont ezért gondoljuk úgy, hogy ez idepasszol.
BILL: Mindenesetre tök sokan nem is gondolják, mikor a szám címét meglátják, hogy ez ilyen komoly érzelmekről szól. Pont azért, hogy ugye nem nagyon használják a hétköznapi beszédben, de ha jobban belegondolsz, akkor rájön, hogy nagyon találó ez a szó.

A “Wo sind eure Hände” című szám igazán közönség kedvenc. Ez is volt a célotok ezzel a nótával?

TOM: Igen, a “Wo sind eure Hände” dalról már az előbbiekben beszéltünk, ami ugye egy tipikus köszönőnóta a rajongóinknak. Az utolsó koncertünkre, illetve a még eztán következő koncertekre akartunk egy dalt írni, amiben megköszönjük a rajongóknak a szeretetüket és kifejezzük azt a dolgot, amiért tulajdonképpen ez az egész működik, és amiről ez az egész szól. Nem az a sztori, hogy csak futkorászunk össze-vissza, emberekkel találkozunk, tesszük a dolgunkat és haladunk előre, mert ennek vajmi kevés köze van a zenéhez. Azon van a hangsúly, hogy mi mit szeretnénk konkrétan. A lényeg, hogy sok élőkoncertet adunk, ahol a rajongóinkkal együtt lehetünk, egy teremben és nyomjuk tökig a gázt. Ezek azok a pillanatok, amik a bandát igazán éltetik és megmozgatják. Erről szól az egész. Ezt szeretnénk.
BILL: Igen, ezt szeretjük…
TOM: Igen, azaz a pont, ahová mi el akartunk jutni.

Tehát számotokra az a legfontosabb, hogy színpadon legyetek és énekelhessetek a rajongótábornak?

BILL: Pontosan, más dolgok teljesen mellékesek. Minden más lényegtelen. Az a pillanat, amikor ott fent állunk, egy az egyben. Körülvéve azokkal az emberekkel, akik a zenénket szeretik, akik azért vannak ott. Ez a legtutibb érzés, amit egy banda megélhet. Ezzel a dallal azt akartuk érzékeltetni, hogy ez az, ami igazán örömet okoz nekünk, és mindegy, hogy mi történik odakinn és mit gondolnak egyes emberek. A legfontosabb, hogy azok a rajongók, akik ott vannak, fogják egymás kezét és összetartoznak.

Mi a helyzet a drogokkal, mert ezt a témát is firtatjátok az albumon?

BILL: Úgy gondolom, azzal mindenki tisztában van, még mi is, akik még ifjú korban vagyunk, hogy a drog óriási probléma a mai fiatalság körében. Nagyon sok olyan fiatal van, aki iszonyú korán elkezd drogozni, aminek következménye, hogy függővé válik. Sajnos egyre korábban zuhannak bele ebbe az ördögi körbe. Szörnyű dolognak tartom ezt a jelenséget, de ennek ellenére nem dughatjuk homokba a fejünket. Ki kell jelentenünk, hogy ez létezik, itt van. Nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Mi egy megtörtént szitut mesélünk el, ami szomorú és drámai.
TOM: Igen, egy lányról, aki egyszerűen lecsúszik, mert folyamatosan drogokat szed. Ezt a dalt egy fajta figyelem felkeltésnek szántuk, azzal kapcsolatosan, hogy vegyék észre az emberek, hogy a drog mindenhol jelen van az életünkben. A diszkókban, a suliban egyszerűen mindenhol megtalálható. Erre a veszélyre akartuk felhívni a figyelmet, és mint, ahogy említettük egyre fiatalabb korosztály nyúl a drogokhoz. Őket akartuk megszólítani ezzel a dallal, hogy talán tanulnak belőle.
BILL: Pontosan.

Bill milyen a kapcsolatod a testvéreddel? Tényleg olyan makacs, mint mondják?

BILL: Igen, tényleg makacs. Ráadásul megvan az a jó szokása, hogy időnként bepróbálkozik nálam és meg akarja mondani, hogy mikor, mit és hogyan csináljak, hogy mi a tuti. Amivel néha durva szinten kihoz a sodromból, mert én például olyan ember vagyok, hogyha nekem valaki valamit be akar magyarázni és meg akar győzni, hogy azt csináljam amit ő mond, azt végkép nem tudom elviselni és teljesen bedurran az agyam. Csak a saját elképzeléseim irányítanak és ha valaki befolyásolni próbál akkor tényleg nagyon dühös leszek és akkor kirobbanok. Ilyenkor egyszerűen ki kell adnom magamból a feszültséget, így reagálok. Ilyen vagyok és kész.
TOM: Erről beszéltünk a múltkor Georggal, hogy az egyik turnén felvesz, majd egy pólót, amire az van írva, hogy “Hisztis Barbie”. (nevetnek)
BILL: Ez is azt érzékelteti, hogy nagyon fontos számunkra, hogy mindenki önmagát adja és a saját feje után menjen. Ne befolyásoljon minket senki és semmi. A zeneiparban ez különösen fontos. Tök sokszor előfordul, hogy odajön egy klubtulajdonos és azt, mondja, hogy “Hé srácok, én már 20 éve a zeneiparban vagyok. Majd én megmondom, hogy a frankót, hogy hogyan kell ezt csinálni.” Na én ezt totál nem bírom.

Elmondható rólatok, hogy elsöprő módon törtetek be a zenei piacra. Hogyan érint titeket ez a felfokozott életstílust igénylő változás?

TOM: Hirtelen lettünk népszerűek, mára szinte az egész világ kíváncsi ránk. Rengetegen telefonálnak, számtalan levelet kapunk. Így aztán pillanatok alatt egy csomó dolog zúdult a nyakunkba. Mindenféle új dologgal meg kellett ismerkednünk. Most már kell egy ügyvéd, menedzser, könyvelő és ez mind olyan dolog, ami baromira idegesít minket. Rengeteg ember vesz minket körül, akik egy idő után az agyunkra mennek.
BILL: És amikor végre bemegyünk a szobánkba és leengedjük a rolót, akkor az-az a hely ahol végre csak magunknak vagyunk, nyugi van. Mindenkinek meg van a kis privát szférája. Ez az egyetlen hely ahol, a turné során megpihenhetünk. Amint kilépsz az ajtón, emberek ezrei rohamoznak meg, mindegyik mond valamit, de ott bent a szobában mindig nyugi van. És ez a lényeg.
TOM: És ott végre egyedül lehetünk.
BILL: És ami bent történik azt megírtuk egy dalban is. Vagyis azt, ami Tom szobájában történik.
TOM: (sanda mosoly) Mivel a többiek szobájában soha nem történik semmi… bár ezt nem kellett volna elmondanom (szakadnak a röhögéstől)
GUSTAV: Térj a lényegre! (röhögnek)
TOM: Ez egy igazi kis felvilágosítás lesz. A többiek állandóan azt kérdezik, hogy mi történik mindig a szobádban. Georg is mindig jön a süket dumájával, hogy mi van veled és a virágoddal, meg a virágcseréppel. Akkor azt, mondtam, jól van, gyertek, mesélek.
BILL: És ezért hálásak vagyunk neki.
TOM: Nem vagyok az a kitárulkozó, magamutogató ember. Ő, hogy mondjam… inkább visszafogott vagyok ebben a témában. Ennek ellenére elmeséltem, mert a többiek már annyira idegesítettek… Aztán így jött, az hogy Bill most abból ír egy dalszöveget.

A “Reden” című szám sztorija hozzád fűződik Tom. Mesélj erről!

TOM: Én egyszerűen csak elmeséltem egy történetet, mire az emberek reakciója az volt, hogy rákérdeztek, hogyan is jött létre a dalszöveg, hiszen ez a stílus egyáltalán nem illik Billhez blablablabla… Elmondtam, hogy csak egy történet. A dalszövegírást illetően tehetségtelen vagyok, viszont kiválóan sztorizgatok. És ebből Bill dalszöveget ír.

A “Totgeliebt” című dal tartalmasra és sokatmondóra sikerült. Meséljetek, miről szól ez a dal tulajdonképpen?

BILL: Ez pont az ellenkezője a Reden számnak. Nálam szinte ez a szitu játszik, hogyha elkezdek egy kapcsolatot és teljes mértékben ráhagyatkozom valakire, ami igazán ritkán fordul elő (közben Tom kettőjükre mutogat), akkor teljesen kitárulkozom és mindent beleadok abba a kapcsolatba. Ekkor olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. A másik mindent megtud rólam, és amikor véget ér a közös történet, akkor nem tudom elképzelni, hogy ezután még lehet valami, jöhet valaki. Ekkor valami megszakad bennem. Igen, szóval valahogy nem tudom elképzelni, hogy valakinek még egyszer így kitárulkozzam. Falat építek magam köré és utána baromira bosszant, hogy nyílt kártyákkal játszottam, amit utána ezerszer megbánok. Idegesít, hogy esetleg mi történhet ezek után. Nagyon erős érzés kötött össze minket és így egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy megint jöhet valaki, akivel ugyanazon a városban, ugyanazon az utcán sétálok, ugyanazt érezve, mint az előzővel.

Bill tehát egy szakítás alkalmával eluralkodik rajtad a megbánás?

BILL: Szerintem sok ember életében vannak olyan kapcsolatok, amelyekben hisz, melyekbe belead mindent. Totál könnyen kitárulkozik, és feltárja magát a titkaival együtt. Ám amikor egy ilyen viszony véget ér, egyszerűen megbánja, hogy megtette és hatalmába keríti az az érzés, hogy hoppá most nagyot hibáztam. Ez tényleg csalódottá és sebezhetővé tesz mindenkit. Én is ezt éreztem a szakítás után és igen mondhatom, hogy nem jó érzés

Mi a sztorija a “Wir sterben niemals aus” című nótának?

BILL: A “Wir sterben niemals aus” dal az első a sok közül, ami a 483-as bungalóban született. Tulajdonképpen Tommal rengeteget szoktunk beszélgetni, elmélkedni. Számos témát átbeszélünk és megvitatunk. Többek közt ugye arról is szoktunk dumálni, hogy mi van akkor, ha valaki elmegy, hogy mit hagy hátra maga után. Ez nagyon fontos és érdekes gondolat mindkettőnk számára. Szerintünk mindenki hagy valamit hátra maga után. Nem tűnhet el egy ember és munkája csak úgy, egyszerűen nyoma kell, hogy maradjon, az nem lehet, hogy csak úgy elmúljon és eltűnjön. Komolyan hiszek abban, hogy minden ember után marad valami, amit ő alkotott, ő hozott létre.
TOM: Igen, igen a mi esetünkben a dalok és a zene, amik örökre fenn maradnak tőlünk. És amikor a dal már ott van a CD-n, akkor az frankón ott is marad.
BILL: Számomra totál megnyugtató az a tudat, az a bizonyosság, hogy igenis hagyunk hátra valamit miután távozunk, valami maradandót. Óriási kő esik le a szívemről, ha erre gondolok. Tisztába vagyok azzal, hogy alkotásunk, a munkánk minden mondanivalójában fennmarad az örökkévalóságnak, ez igazán jóleső érzés.
TOM: Én például mikor bizonyos helyeken járok, gyakran agyalok, azon, hogy vajon visszajövök-e még ide az életben. Ilyenkor jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ha más nem is a zeném itt marad (vigyorog)
BILL: Tom már csak ilyen… ilyen fennkölt
TOM: Igen, ez így van. Ha el megyek valahová, például nyaralni, és tudom azt, hogy nem biztos, hogy oda még egyszer visszatérek akkor a hotelszobában vagy valahol az utcán mindig hagyok valamit, azért, hogy meglegyen az a jóleső otthagyós érzés. Értitek, hogy hagyok valamit magam után.
BILL: Tök felesleges csinálni ezt Tomnak, hiszen a zenénk megmarad.
TOM: Tudom, de hát mégis.
BILL: Ott vannak a dalaink.

Hogy álltok a rajongói levelekkel?

BILL: Természetesen a tavalyi évben is rengeteg levelet kaptunk a rajongóinktól. Többek közt nagyon sok olyan gyerektől is, akik különböző sorsokat élnek meg, eltérő élet helyzetekben vannak. Ők annak ellenére, hogy milyen fiatalok iszonyat kemény dolgokon mennek keresztül. Ott vannak például az utcagyerekek vagy azok a srácok, akiknek a szülei egyszerűen eltűntek és nem jelentkeznek. Így kénytelenek gyermekotthonban felnőni.
TOM: Nagyon sok ilyen van.
BILL: Igen, nagyon nagyon sok példa van erre, melyek közül számos mélyen megérintett minket, megmozgatva a lelkünket. Csomóan írták, azt hogy a ti zenétek segített nekünk a nehéz időkben… és ez az egyik legszuperebb dolog, amit egy banda a rajongóitól hallhat. Ezért is gondoltuk, úgy, hogy írhatnánk egy dalt, ami az elhagyott srácokról szól, akikre senki nem gondol.
TOM: Tulajdonképpen azok a gyerekek szerepelnek benne, akik elhagyatottnak érzik magukat, mert senki sem foglalkozik velük.
BILL: Szerintem erről az emberek nem szívesen beszélnek, és a szőnyeg alá söprik a problémát, ami nem vezet jóra. Hogy ne hanyagolják el a gyerekeiket, ez elsősorban a szülők felellősége, hisz ez a legszörnyűbb, ami egy gyerekkel történhet. Ezek részben tényleg nagyon fiatal gyerekek, erre igazából tavaly döbbentünk rá. Mi most egy nagyon szép időszakunkat éljük, és gyakran gondolunk, arra hogy közben nagyon sok gyerek szenved. Abban bízunk, hogy sok emberhez elér ez az üzenet, akik ettől megváltoznak és szeretni fogják a gyereküket.

Az “An deiner Seite” szám azt sugalmazza, hogy milyen fontos a család és a barátok szerepe az életben. Ti elég gyakran úton vagytok, hogy élitek meg, hogy nincsenek veletek ezek az emberek?

BILL: Nekünk van hátterünk, emberek, akikre támaszkodhatunk. Ott van a családunk, a barátaink és persze fordítva mi itt-ott vagyunk nekik. Egész nap úton vagyunk, és különböző városokban utazunk. De például ha valaki felhív, mondjuk a legjobb haverom és azt mondja, hogy most szükségem van rád, gyere ide légy szíves. Akkor tök mindegy, hogy mit tervezek éppen, hogy mit csinálok, hogy hol vagyok, lehetek akár a világ végén is, nem érdekes… Megyek azonnal, otthagyva csapot, papot. Jó érzés tudni, hogy nekem is van valaki, akire számíthatok. És tényleg totál mindegy, hogy mi lesz, mi nem lesz, az tuti, hogy rohanok hozzá. Fantasztikus érzés annak a tudatában lenni, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre az év bármely szakában, a nap bármelyik órájában számíthatok. Totál mindegy, hogy hová is sodor a szél. Valahol mindig ott lesz egy támaszod, akire számíthatsz.
TOM: A barátaink is vágják, hogy számíthatnak ránk, még ha nem is úgy nézünk ki (nevetnek).
BILL: Így is mondhatjuk.

Milyen a testvéri kapcsolatotok?

TOM: Mi nem egyszerűen csak testvérek vagyunk, hanem ikertestvérek. És úgy gondolom, hogy az ikrek sokkal különlegesebb kapcsolatban állnak egymással. Köztünk, és ez most kicsit idiótán hangzik, egy fajta lelki rokonság van, szavak nélkül is megértjük egymást. Persze van hátulütője is a dolognak. Például mi állatian imádunk vitatkozni és sokszor hajlamosak vagyunk egész nap csatázni. Akkor van gond, ha totálisan eltérő véleményen vagyunk, akkor az elég fárasztó tud lenni.
BILL: Azt azért hozzá tenném, hogy ez inkább a többiek számára hátrány, mert például ha valaki vitázni akar velünk és mi mind a ketten egy véleményen vagyunk, akkor a harmadik félnek nem sok esélye van, hogy meggyőzzön bennünket, mondhatnám, hogy semmi. Tök jó ikernek lenni.
TOM: Soha nem származott hátrányunk abból, hogy ikrek vagyunk.
BILL: Nem tudom elképzelni, hogy valaha is elválnánk egymástól, úgy, hogy tényleg úgy gondolom, hogy mi örökké együtt leszünk egész életünkben, és ez egy nagyon frankó érzés.

Nektek srácok mi a véleményetek Bill és Tom testvéri kapcsolatáról?

GEORG: Na, igen amikor mind a ketten ugyanazt az álláspontot képviselik, akkor elég nehéz őket az igazságról meggyőzni, de azért szerencsére náluk ez nem úgy működik, mint az Oasis együttes esetében. Ők ezért nem verik meg egymást, hanem totál lazára veszik a figurát.
TOM: Azt azért elmondanám, hogy kap néha egyet, egyet. (nevetnek)
BILL: Köszönjük.