2017.09.20. AMY & PINK: A monszun után: Beszélgettünk a Tokio Hotellel a drogokról, a szexről és a német zenéről.

2017.09.20. AMY & PINK: A monszun után: Beszélgettünk a Tokio Hotellel a drogokról, a szexről és a német zenéről.

Őszinte leszek: Nem rajongók az előadókkal készített interjúkért. Sosem tudsz semmi újat kideríteni. Alapvetőek tök unalmasak, az előadó meg sem próbál szórakoztató lenni és csak az automatikus válaszokat fújják: “A lemezfelvétel nagyon különleges volt, a dalok a szívünkből jönnek és természetesen ez életünk legjobb albuma.” Oké, kösz, viszlát.

Természetesen a riportereink dolga, hogy valami érdekessel rukkoljanak elő, amire izgalmas válaszok születnek, de nagyon sok előadó már immunis ezekre. És aztán az interjú végén csak olyan információid vannak, amelyek csak az 50 éves BUNTE magazinnál állja meg a helyét.

Mikor felkértek, hogy készítsek interjút a Tokio Hotellel, a pesszimizmusom rögtön elszállt. A Tokio Hotel az a zenekar, amelyről senki sem tudja, hogy éppen mit csinál, a zenekar, amely rock zenére hajazó dalaival megríkatta a rajongókat és a francia lányokat német tanulásra ösztönözte valamint az a zenekar, amelyet sokan kinevettek.

“Haha, Tokio Hotel, nem, sosem hallgattam azt a szart. Nem is értem, hogy mitől olyan sikeresek. És mit csinálnak most, régóta nem hallottam róluk!” Egy interjú egy olyan zenekarral, mely nem akart Németországban maradni és Los Angelesbe költöztek, ami érdekes lehet. Szóval mi történt a Tokio Hotellel? Mennyire változtak meg? Mennyire változott a zenéjük?

Az utolsó kérdésre már tudom a választ: úgy fél éve jelent meg utolsó albumuk, a “Dream Machine”, és már semmi köze az egykori tini rockhoz. Ma a Tokio Hotel szintipopot játszik, amelyen tisztán hallatszik a 80’-as évek. Nem is olyan rossz ötlet, mivel az az évtized nagyon menő most – és be kell vallanom: nem is szól olyan rosszul! Sosem hittem volna, hogy kimondom ezt irónia nélkül. Mivel ezen túl voltam, felkészültem az interjúra Billel, Tommal, Gustavval és Georggal, valamint két nagy kutyával, akik szintén a szobában tartózkodnak.

AMY & PINK: A jelenlegi albumotokról, a “Dream Machine”-ről akarok beszélgetni, ami nagyon tetszett! Ezzel az albummal, szakítottatok egy nagy kiadóval, ti készítettetek mindent és saját magatok döntöttetek. Ez egyfajta jel volt, hogy felszabaduljatok?
BILL:
Igen, így is mondhatnám. Ez volt az első alkalom, hogy nem mással kellett dolgoznunk. Előtte voltak producereink, akikkel együtt kellett dolgoznunk és ez volt az első alkalom, hogy nem voltak kötelező dolgok. Nem akartunk előre aláírni szerződést, magunkra és a zenénkre akartunk koncentrálni és aztán keresni akartunk egy kiadót, amely azt gondolja, hogy tök jó a zenénk. Első sorban olyan zenét akartunk csinálni, ami nekünk is tetszik és amivel mi is elégedettek vagyunk. Olyan embereket akartunk a csapatba, akik szerint ez a zene nagyon jó és bármit megtenne érte.
TOM: …és nem mondja meg nekünk előre, hogy mi a stratégia. Például, “Srácok, csináljátok ezt, csináljátok azt!”, inkább meghallgatja, hogy mi mit akarunk és elmondja, hogy ez jó-e vagy sem.
BILL: A Startwatchnak tetszett a legjobban, így őket választottuk.

AMY & PINK: Érzem a tapasztalatot és a magabiztosságot, amelyre az évek során szert tettetek. Tényleg tudjátok, hogy mit akartok.
BILL:
Visszatértünk a gyökerekhez, még jóval a “Durch den Monsun” előttre. Akkoriban már a saját zenénket játszottunk, és színpadon álltunk. És aztán, mikor mások mondták meg nekünk, hogy mit kell csinálni, – mármint mikor a hobbid a munkáddá válik – elveszted a saját utadat, ahogy az egész dolog lényegét is. Csinálunk, amit csinálunk, igen, mert szeretünk zenét készíteni és színpadon állni. TOM:<>/b imád producer lenni és szövegeket írni, így beültettük a stúdióba és megnéztük, hogyan működik az egész a magunk módján. Jól ment, mind boldogok voltunk és ezért nem dolgoztunk más szövegíróval vagy producerrel.

AMY & PINK: Az album címe, “Dream Machine”. Meséltetek arról, hogy egy álomvilágban éltek, amely kiszakít a valóságból. Nem elég a valóság?
TOM:
Szerintem ez egy hullámvasút. Néha szereted a valóságot, néha kevésbé. Már azelőtt megvolt az album címe, hogy megszületett volna a dal. Őszintén szólva már azelőtt, hogy elkezdtünk volna dolgozni a stúdióban. Nem is igazán tudom, hogy miért…
BILL: Mert számunkra a Tokio Hotel egy olyan hely, ahol elrejtőzhetünk. Nem tudjuk elképzelni az életet e nélkül és szerintem ez a lényeg mindannyiunk számára, mert ide visszatérhetünk. Nem számít, hogy mi történik a zenekaron kívül a magánéletünkben, ez akkor is folytonos marad. Mindig vissza akarunk menni ebbe az álomvilágba, ahol azt csinálhatjuk, amit akarunk. Ezért hívják az albumot “Dream Machine”-nak.

AMY & PINK: A dalok arról szólnak, hogy keresitek az értelmet, visszatekintetek a múltba, valamint a félelemről, hogy ne ismételjétek önmagatokat, hanem inkább valami izgalmasat keressetek. Olyan érzések, melyekkel a millenniumi nemzedék küzd.
TOM:
Ennek határozottan személyes háttere van számunkra. Már hatalmas sikerünk volt, mikor fiatalok voltunk, 18 éves korunkra szinte már az egész világot láttuk. Néha feltettük magunknak a kérdés, hogy ér-e még minket valami újdonság és ott van a félelem, hogy az újdonság egy gyengébb változata lesz annak, amit már megéltünk. Billel mindig azt mondjuk, hogy az a legjobb dolog, mikor valamit legelőször tapasztalsz meg. Az első sláger, először kipróbálni a drogokat, az első pörgés az ecstasytól, az első szex… Na jó talán ez még sem. Mindegy, mindig az első élmény a legizgalmasabb és utána csak a része, de nem olyan izgalmas már. Néha nézőpontot kell váltani, hogy másként tud élvezni a dolgokat ahelyett, hogy ugyanaz legyen, csak alacsonyabb szinten. Erről szól a “Something New” az első kislemezünk, amely végig szövi az egész albumot. De szerintem különösen azért, mert a története – ami nagyon személyes – a 0-ról elindított karrierünkről szól. Már sok mindent véghez vittünk, mikor fiatalok voltunk, így egy idő után a dolgok megismétlik magukat és azt gondolod, “Basszus, remélhetőleg…”
BILL: Aztán egyfajta korai életközép krízised van.
TOM: Igen, néha azt gondolod, “remélhetőleg minden elég izgalmas marad”. Billel azt kívántuk, hogy űrlények látogathatnának el a Földre, mert az valami új és izgalmas dolog lenne. Imádjuk az izgalmat, az adrenalint és a stresszt. Nagyon élvezzük ezt, de néha megijedünk, hogy már semmi sem érint meg minket. Ami az első volt számunkra, az minden szinten az első volt. A zenekarral olyan ponton vagyunk, amelyen nem is lehetnénk boldogabbak, de még mindig gondolsz ilyen dolgokra.

AMY & PINK: Ha a német zeneipart nézem, az az érzésem, hogy eredetinek számítotok. Szerintetek Németországnak nem vagytok elég németek?
BILL:
Mi nem vagyunk klasszikus német előadók, akik énekes-dalszövegírók,és csak ülnek, németül énekelnek és a Földön járnak. Mindig nagy koncerteket adtunk, sok vizuális elemmel. A németek szerint ez király, ha amerikaiak csinálják, de ha német előadóról van szó, akkor nem bírják. A külföldi piac sokkal érdekesebb lett számunkra. Sosem próbáltunk meg a kedves szomszéd fiúk lenni, akik Németországban csináltak karriert. A külföldi siker sokkal nyugodtabbá tett minket, leszartunk dolgokat, mert meg volt az a luxusunk, hogy tudtuk, nem függünk Németországtól. Sosem kellett a német piacra gondolnunk, hogy mit várnak tőlünk. Sokkal globálisabban láttuk a dolgokat, és szabadon megtehettük azt, amit akartunk. Időközben, egyre jobban élveztük, amit csinálunk. A zenénket – még a “Durch den Monsunt sem” – sosem játszották a német rádiók. Sosem szerepeltünk a rádiós listák élén. Ez most is így van, mivel a rádióállomások megkapták az új dalainkat, de aztán azt mondták például, hogy “Ha ezt a Coldplay játszotta volna, akkor erősen játszanánk, de mivel a Tokio Hoteltől jön, így nem fogjuk”. Nekünk nem kell rádiós dalt írnunk Németországnak. Közben egyértelművé vált, hogy sehogy sem fognak minket játszani és mi elfogadtuk ezt.

AMY & PINK: Pár éve Los Angelesbe költöztetek, hogy távol legyetek Németországtól. Mi változott Németországban, mikor visszatértetek?
BILL:
Szerintem sokkal nyugisabb volt. Ahogy öregszünk, az emberek egyre nagyobb tisztelettel vannak irántunk. Sokkal könnyebben megyünk ki az utcára. Közben sokkal szívesebben jövök már vissza Németországban. Olyan, mint mikor nyaralni mész. Csak gyönyörű dolgokat látsz, mert nem itt élsz. Ezért tudom másként élvezni Berlint, mint korábban és nagyon szeretek itt lenni, plusz tudom, hogy elmehetek innen.

AMY & PINK: A Rammstein mellett ti voltatok az egyetlen ok, hogy a franciák elkezdtek németül tanulni, hogy megértsék a dalszövegeiteket. Mivel már erre nincs szükség, a német szövegek már nem téma nálatok?
BILL:
A harmadik album után felhagytunk a német nyelven történő zenéléssel, mert a dalszöveg egyébként angolul íródott. Régen, lefordítottuk a dalszövegeket németre és úgy éreztük, hogy kicsit kényszer ez számunkra. Néha nem mentünk bele és azt gondoltuk, “Oké, ha minden dal angolul íródik, akkor maradjanak angolul.” Régen, sok eszmecserénk volt erről a kiadónkkal, mert persze, azt akarták, hogy a dalok angolul legyenek, de mi megtagadtuk, és nem is csináltuk meg.
TOM: Ez nem azt jelenti, hogy a német már egyáltalán nem számít, de hoztunk egy szabályt, hogy a dalt azon a nyelven hagyjuk, amelyen megírtuk.
BILL: De szerintem, nem fogunk visszaváltani a németre a közel jövőben. Mikor elkezdtük, alig volt olyan előadó, aki sikeressé tudott válni a német zenével. Habár, ennek semmi köze az anyanyelvünkhöz, mivel nem tudtunk angolul. De most van egy trend a német zenében, hogy akik nem olyan sikeresek, azoknak ez egyfajta esély. Talán fogunk készíteni egy német dalt, de most nem érezzük úgy, hogy kéne.

Forrás: Amy & Pink.com